BBD: Vintage Bloom

Ez a zenélő doboz a szívem csücske, mindig is vonzódtam az ilyen békebeli nosztalgikus hangulatot idéző tárgyak után. Egyet már készítettem magamnak tavaly más mintával, de szerettem volna anyunak is. (Ha belegondolok, már az elsőt is neki szántam, csak megkívántam:)) Azonban nem találtam meg a mintát, amit belehímeznék. Szerencsére van ez a bizonyos egyrugóra járó dolog, ami bizonyos emberek között működik. Mikor egy alkalommal meglátogattuk Ritát, és megmutatta a készülő dobozát, megoldódott a kérdés. Rögön egyértelmű lett! Hiszen, ezt Isten is egymásnak teremtette, így mi sem tehetünk másként.:) És örülök, hogy rátalált, mert fura, de amikor mindentől függetlenül először láttam a mintát, nem is tetszett igazán. Ám amikor hímeztem, hát beleszerettem, egyszerűen élvezet volt, bármikor újra nekiállnék.

Így ez lett anyu karácsonyi ajándéka, nagyon örült neki, csak eddig valahogy nem jutottam a fotózásig.

Blackbird's Designs: Vintage Bloom

40 ct Zweigart Newcastle Cream

TGA és Szentpyr fonalakkal

ZAVAR, hogy a gyerekeim számára az lesz a tiltakozást és nem tetszést kifejező kommunikáció egy természetes formája a verbalitás és a problémamegoldás helyett, hogy valaki idegtépő módon hosszú percekig veri a radiátort vagy a plafonját alattunk. Ráadásul értelmetlenül, mert továbbra sem tudunk megtanulni repülni, ami lépteink dübörgő hangját elvenné. És zavar, mert azt látom, már megállnak a játékban, és nem tudják, hogyan tovább. És hiába mondom utána, hozzák csak a csipeszeket továbbra is nekem a konyhába egyenként, ha Mári azt szeretné, bújócskázzanak/táncoljanak nyugodtan, és semmi baj, ha leesik egy krumpli a földre azon zöldségek közül, amiket válogatnak a leveshez, mint ahogy az sem, ha Juli vidáman énekel a kádban fürdés közben, vagy Mári huppan egyet. Viszont az baj, hogy önfeledt, örömöt okozó önkéntes játékuk csorbul és megakad. És mivel ez baj, tegnap amúgy toleráns, empatikus, visszafogott és konfliktuskerülő énem magam sem értem hogyan, de teljes zárlatot kapott, és rendkívül határozottan hangot adtam felháborodásomnak. S bár azt hittem, szomszédunk ezt ép ésszel felfogja, nem így történt, ma ugyanott folytatta, ahol abbahagyta. Én meg utálom ezt a helyzetet, mert bár akartam, de nem tudok vele nem foglalkozni, és tenni sem ellene.

Nem tudom, kinek mit jelent a blogokat böngészgetni. Persze-persze, szeretjük az újdonságokat, az inspirációt, a szépet és az ötletet nézni, meg valljuk be, szeretünk kritizálni is, mégha többnyire csak magunkban tesszük is. Szeretünk virtuális ismeretségeket és barátságokat is kötni, nemrégiben írt egy kedves blogerina erről (a szót is tőle loptam:D, tetszik!). Valakinek ez könnyebben megy, valakinek döcögősebben. Én azonban azt is szeretem, ha más blogban felismerem magamat, jelenbeli vagy múltbeli énem egy szeletkéjét. És ez valahogy remek érzés. Egy-egy blog olvasgatása közben olyan múltbéli, elfeledett pilanatok jelennek meg élesen előttem, amik képesek órákig bennem élni. Jókedvet, nosztalgiát, bánatot hoznak, mikor mit, de jók, szeretem általuk önző módon kicsit újraélni magam, és közben talán át is alakulok.

Ezt a könyvet Juli még karácsonyra kapta, csak néhány hete kezdük el böngészni. És magyar szakos énem ujjong, nagyon örülök, hogy ráakadtam, mert azt érzem, régóta nem került a kezembe ilyen jó verses könyv, ami gyereknek és felnőttnek is felüdülés lehet. Bevallom, a többsége egyelőre inkább még csak nekem az, Julit csak néhány ragadta meg, de nekem jól esik olvasgatni.

Ülünk az autóban. Juli mindig azt mondja rá, "ajtó", valamiért kibújik belőlem a kisördög, és elkezdjük betűzni, értelmezni, morzsolgatni, elkezdünk játszani a szóval. Mondogatjuk ketten lelkesen "autó, autó, autó", mígnem egyszercsak Mári megszólal úgy, mintha ez az egész mondogatósdi teljesen értelemetlen hajcihő volna, amivel csak feleslegesen strapáljuk magunkat, és azt mondja: "kocsi". De ezt azzal a hangsúllyal teszi, hogy fejezzétek már be, unalmas az egész.

Eddig a napig nem javítottam direktben sosem, pláne nem helyes ejtés terén, úgyis megtanulják, ha itt az ideje, ezután meg tuti nem is fogom. Mit okoskodik anya, ha ők úgyis tudják, mit szeretnének mondani, már közel másfél évesen is.

Mákosgubát készítünk Gábornak. Legnagyobb meglepetésemre mindketten odaállnak a tál fölé, és nyalakodnak-falatoznak. Mikor már nem is látom őket, annyira elbújtak a tálban, megkérdezem viccelődve:

-Azért egy kicsit hagytok apának is, ugye?
-Nem.-hangzik egy hangos és határozott fülig mákos felelet Mári szájából.

Juli szeretné, hogy csináljak meg neki valamit, de éppen a vizes ruhát viszem teregetni.
-Juli, most tele van a kezem, majd, ha befejeztem, jó?
-Jó, végülis nem vagy polip, igaz, anya?

Jó dolog, ha van egy férfi a családban, aki számlálatlanul és kimeríthetetlenül tudja fújni a lufikat, miközben a lányok azt lesik sikoltozva az izgalomtól, hogy azok hogy repülnek a szobában, miközben eresztik magukból levegőt. És aztán jó az is, hogy kint szépen süt a nap, és már nem lesz a csajok nadrágja térdig vizes a koszos hólé-latyaktól, mert bár nagyon szeretem a telet, de aztán már azt is, ha közeleg a tavasz. És mivel pörögnek rendesen, jó ilyenkor négyesben egy nagyot sétálni, célirányosan egy bizonyos cukrászdába, ahol Juli kiválaszt magának egy zöld marcipános mignon békát, de nem, nem puszilgatja, és nem várja, hogy királyfivá váljon, hanem a hazaúton végig azt mondogatja: "Anyaaa, én olyan éhes vagyok a békára, hogy hammmm, mindjárt bezabááálom." És valóban, hazaérve puszi helyett csonkul a béka a fején, a törzsén, míg végül teljesen eltűnik. Utána meg lakmározunk egy jót a reggel sütött kifliből, aminek még érezni az illatát a lakásban. Jól van ez így, nagyon is jól, eltekintve attól, hogy a nap során az is újfent beizonyosodott, hogy egyetlen lufi felfújására is képtelen vagyok, ami lehangoló, szóval össze kéne szednem magam.

Panninak

Kedves Panni!

Nézd meg jól ezt az alvó kislányt, mert azt hiszem,
legalább annyira nagy lufirajongó lesz, mint te vagy! :)

És miközben alszik, csikorgatja! Brrrr....

Azóta gondos "apája" már kivette a kezéből...

A héten nagyonis lélekmelengető percekben volt részem a barátságaimat illetően. Jó tudni, időnként megbizonyosodni afelől, hogy igenis élnek, vannak, akkor is, ha távol lakunk egymástól. Két napja kaptam egy kis barna borítékot, benne egy kedves kis ajándékot. Csakúgyalapon. Jó baráttól. Pont olyat, amit már én is nézegettem,és ami már nekem is tetszett. Egy pillanatra meglepett, hogy ő is pont ezt választotta, de a következőben már így érzetem a lehető legtermészetesebb dolognak. És az is. Mivel párban vannak, a másik fele őt nézegeti. De azt hiszem, a kis meglepetésnél számomra jóval többet ért, hogy gondolt rám. Szeretem ezeket az egyrugórajáróagyú pillanatokat és ezt a megerősítő bizonyosság érzést.

----------------------------------

Nagyon szeretek képeslapot kapni. Nem gyűjtöm őket, de mindig elteszem. :) Sokszor a hűtőre kerülnek, aztán könyvjelzőkké válnak, és persze dobozba is. Sajnálom, hogy a netező- és sms-ező világban szinte teljesen kiveszett. Van egy régi barátom, de mégsem az, mindegy... valaki, akire valahogy csak mosolyogva tudok gondolni, és aki folyton járja a világot. Gyakorlatilag követni is alig tudom, hogy a Föld éppen melyik országában dolgozik. Mióta elkezdte ezt a vándorlását, mindig küld egy lapot -kezdetben nekem, most már nekünk-, ha új helyre veti a kiváncsiság és a kalandvágy. Ma is jött egy, Lisszabonból. Csak ennyi állt rajta: "Csekk helyett." És aláírta. Én meg mosolygok, és bár fáradtak és éhesek voltunk a lányokkal, mikor hazaérve kinyitottam a postaládát, valahogy rögtön minden helyére került, és még mindig mosolygok.

Jó lenne rendesebb barátnak lennem.

Mári nagyon élvezi ezt a Juli kényszerszabadságában eltöltött mostanra három hetet. És Juli is. Ma egész nap teljesen túlpörögve bohóckodtak: beöltöztek, táncoltak, énekeltek... Ami külön tetszett, hogy Mári hozta az epres ruhát, és közölte a maga kis módján, hogy ezt bizony adjam rá.

A legalsó képek, sajnos, nagyon homályosak, de a lényeg látszik rajtuk.:)

A nagy mulatozás után azt mondtam Julinak, hogy milyen jó, hogy már sokkal jobban van és láztalan, és hogy fognak örülni az óvó nénik, ha hétfőn már mehet oviba, mert már mennyire hiányozhat nekik. Mielőtt folytattam volna, közbeszólt:

- Csssss... anya, ezt még azért gondoljuk át!

Más szánkózik ebben a jó sok hóban, mi kocsizunk.

Juli idén valahogy fél a szánkótól, alig ült rá, pedig tavaly nagyon szerette.

(A képek még Juli fülgyulladása előtt készültek. Azóta szobafogságban vagyunk.)

És ha már ennyi ovi, azért az is igaz, hogy Juli MINTHA többet és jobban enne. És esetében ez a bizonyos "mintha" bizony már jelentős változás.

Ha már ovi, az is érdekes, hogyan változott az elnevezésem. Régen anya, anyi és anyaka voltam. Én anyának hívom magam, Juli meg magától nevezett el a kettő másiknak. Ma is szeretem, ha így hív. Miután elkezdett oviba járni, hangos vonyítással kísért anyuciiiii lettem. Bevalom, első alkalommal szinte a hideg futkosott a hátamon. (Rugalmatlan vagyok, tudom. Azt hiszem a megszólítás mellet az is zavart, hogy számunkra idegen emberek döntötttek az én nevemről, holott a korábbit, amiről a lányom döntött, szerettem és tiszteltem.) S bár tisztáztam az óvónőkkel (akik beiratkozáskor direkt megkérdezték, hogyan szólítjuk egymást, hogy ők se térjenek el tőle- így utólag felteszem a kérdést, minek? ), hogy ezt azért tényleg ne, mert lehet, hogy hisztérika vagyok, de nem bírom, már megmaradt. És hogy mennyire, Mári is ebből formálta meg a sajátos elnevezéseim: számára anya, anyaci, anyacika/anyacóka és anyaja/anyája (=Mári anyja) lettem. A nyafogásom meg elpárolgott, mert milyen jó, hogy így neki is maradt még lehetősége arra, hogy elnevezzen úgy, ahogy neki jó.

Valmelyik este Gáborra mondta, hogy apaci, Juli meg hasát fogta a nevetéstől, hogy hát ilyen nincs, ez meg micsoda szöveg. Mondtuk neki, ha Mári így szeretné van és kész.:)

Furcsa szemesülnöm azzal, hogy hogyan hat az óvóda gyermekem gondolkodásmódjára és fejlődésére. Eddig, ha felettem azt az egyszerű kérdést például, hogy "Ki kér almát?" , egyértelmű "Én" vagy "Juli" feleleteket kaptam. Mára ez úgy változott, hogy rutinosan és némán fellendíti szögegyenesen a kezét a magasba. Muszáj megértenem, hogy ezt ott úgy kell, mert nem sok óvó néni tolerálná 26 gyerek folyamatos kiabálását, de itthon ne így legyen, ne így. Meg is beszéltük, hogy itthon anya szeret válaszokat kapni, hallani, és térjünk csak vissza a régóta bevett formákhoz, de azt érzem, nagyon erős benne ez az ovis beidegződés.

A hétvégén megszülettek Mári első, nyelvtanilag is helyes mondatai:
Ott a cici. Kettő cici.
Na igen, még egy téma köré összpontosul a figyelem, de valahol el kell kezdeni.

Mári nem tanult meg még rendesen aludni. Lassan másfél éves, és csak egyszer aludt át egy éjszakát végig. Persze, én is ludas vagyok a dologban, nem volt meg még az a bizonyos néhány napos átszoktatós bömbölős éjszakás szeánszunk. (Bár Julival nem volt olyan. Neki ment ez magától két hónap után.) Néhányszor elmélázgattam már arról, hogy mostmártényleg, de aztán mindig közbejött egy betegség, utána meg nem volt kedvem, és maradt minden a régiben. De az az érdekes, ha véletlenül jobban alszik a szokásosnál, egész biztos, hogy virrasztok Julival. Mintha egy "ne hagyd aludni anyát!" egyezség lenne köztük, amit minden körülmények között tartani kell. Tartják is rendesen.

Ez most nem panaszkodásból íródott, csupán tényrögzítésként, ha esetleg elfelejteném, hogy ilyen is volt. Bár annak kicsi az esélye, mert vésődik, vésődik jó mélyre... :D

Az egész család a konyhában, Gábor reggelizik, Juli úgy csinál mintha enne, Mári ül a pulton és segít a mosogatásban. Egyszercsak leönti magát, és kiabálni kezd: "Hajisnya, hajisnya, vizes!" Miközben törölgetem, Gábor megkérdezi, nem kellene-e száraz ruhát adni rá. Mielőtt válaszolnék, Juli határozott és komoly hangon megszólal: "Te csak egyél, apa!"

Nem szeret az ágyunkba bújni. Mikor megszületetett, én nem szerettem volna, ha odaszokik, inkább én mentem mindig, később már nem is akart jönni. Most sem jönne át, hogy több mint két hete beteg, és álmatlanul, nyugtalanul forglódik éjszakánként, és hiába próbálkozom, nem tudom visszaaltatni. Amikor azonban végső ötlettől vezérelve megkérdeztem tőle, cseréljük-e le az ő paplanját anya dunyhájára, felcsillanó szemmel és elégedett mosollyal mondta, hogy az jó lenne. Így a nagymamámtól örökölt pehelydunyha, ami alá annyira nagyon jól be lehet vackolni, most Julit melegíti-gyógyítja. És alszik.

Elméletileg ritkán előforduló esetekben néhány nap alatt beforr a felszúrt fül, és újra fel kell szúrni a gyógyulás érdekében. Juli az elméletileg ritkán előforduló esetekhez tartozik. Ma voltunk kontrollon, hétfőn újra megyünk. Szeretném, ha végre már meggyógyulna, és elmúlna az állandó hőemelkedés, étvágytalanság, fáradtság... A rendelős bömböléseket leszámítva ("Anya menjünk innen, most már menjünk ki innen..." ) nagyon hősiesen küzd vele.

BBD: Buttons and Pins

Összebújt öt kis madárka.

Nem zavarja őket semmi.

Suttogó hangjuk csicsergi:

mégiscsak szép, mégiscsak jó

apró kis madárnak lenni.

(Tamkó Sirató Károly)

Szeretem ezt a kis mintát régóta, most végre kihímeztem...

Blackbird Designs: Buttons and Pins

40ct Zweigart Newcastle Naturals

WDW, TGA fonalakkal a színeket szemre válogatva

Bár a héten nem ment oviba, de azért játszásiból beöltözött eperbokornak, én meg fotóztam.

Először azt hittem, csak az állandó magas láz és betegség miatt nyafog és hisztisebb, ha beszélek hozzá. Aztán pénteken feltűnt, hogy egy csomó mindent nem hall. Elkezdtem tesztelni, ha háttal volt, beszéltem hozzá, nem reagált. Így lassan egy hetes kínlódás után kikötöttünk a fülészeten. Én ugyan kicsit szkeptikus voltam, merthogy nem fájt a füle ("Csak kicsit érzékeny, anya."), de Gábor erőltette, jól tette. Julinak két oldali középfülgyulladása van, ezért a mindennapos 39 fok feletti láz. Felszúrták jobb oldalon, felszúrták bal oldalon, szippantottak itt is, szippantottak ott is, és persze volt nagy bömbölés. Most bioptron lámpázunk és meleg sóval regenerálunk. Remélem, végre meggyógyul, és a hallása is hamar rendbejön.

Gábornak pizzát sütünk.
Juli: -Azt gondolom, ezt most elszúrtad. -miközben a tésztát gyúrja.
Zsófi: -Mit?
Juli: -Hát a tésztát. Nyeklik-nyúlik, és szakad. Ebből nem lesz pizza (és csóválja elégedetlenül a fejét).
Zsófi:- Azt gondolod?
Juli: -Ühüm (és bólogat). Apa éhes marad.

Lett. Jóllakott.

Márika folyton gumicsizmában járkál itthon, ha lehet, még egy sapkával is megtoldja. Ha épp nincs rajta, jön kiabálva: "csimma, csimma", "lába", szóval hogy adjam rá. Julinál nem emlékszem ilyen csizmamániára, ezért is olyan mókás nekem most ez, bár azt hiszem, sok gyerek szereti hordani. Éjszaka álmában is ezt mondogatta: "csimma, csimma, Julliiiii"-vajon éppen levette róla a nagyrabecsült tesója?

Topánkák

Juli ilyen szép topánkákat kapott ma Ritától. A képeket tőle kölcsönöztem, ha már olyan gusztán tálalta. De élőben is ilyen jól néznek ki, kár, hogy rám kicsik.;)

Juli nagyon készült erre a hétre. Az oviban egész hetes farsangi mulatság van, amit izgatottan várt. Hétfőn saját készítésű szemüvegben és kalapban, kedden pizsamában, csütörtökön bolondos/rongyos ruhában, pénteken jelmezben rohangálnak egész nap. (Hogy a szerda se maradjon ki, akkor zeneiskolába mennek, hangszereket tapogatni:)) Eseménydús a hét valóban, már-már túlzottan is az. Nagyon várta. Persze, nem vele/-lünk történne (a karácsonyi ünnepségről is így maradt le), ha vasárnap estére nem ment volna fel 39,7 fokra a láza. Úgyhogy farsangi mulatság helyett két napot megint priznicben töltött. A tegnapi napot annyira nem sajnálta, de ma naggggggyon fel szerette volna venni a mamáék Jézuskájától karácsonyra kapott hellokittys piros pizsamáját, amit erre a napra tartogatott, és nem hordott, nehogy baja essen. Hiszen csak nem mehet pizsamás buliba akármilyen pizsamában az ember lánya! (Főleg, ha már majdnem 4 évesen imád öltözködni...:)) Ma felvette, itthon. Úgyhogy azt hiszem, különösen jól esett neki Rita meglepetése, és ez a távolból való rágondolás. Sokkal jobban, mintha nem lenne beteg. Akkor is biztos nagyon tetszenének neki, de így hatványozottan igaz ez. A cipellők - ahogy ő nevezi őket - egész délután rajta voltak, és este lefekvés után még felkelt, és odatette az ágyába a párnához is. Ugye érdemes volt horgolni, Rita? Köszönjük szépen!