Anya, nézd ezt az éééédes hello kittys pólót! Én ebbe most nagyon beleszerettem!-mondja lelkesedve az egyik boltban. Khmm... csajszisodik...

Nézd, anya! Olyan nagy a pocakom, mint apáé!- mondja egy pohár bodzaszörp után, és domborít hozzá. Apa?! Mit szólsz?!:D

Sétálunk a temetőben. Juli szedett egy csokor százszorszépet, azt szorongatja a kezében. Az egyik sírnál egy bácsi megszólítja:

-Milyen szép a virágod, kislány. Olyan szép, mint amilyen te vagy.
- Tudod, meghalt a nagymamám, a sírjához viszem- feleli.

Sokat beszél és kérdez róla, és elég zaklatott. Rosszul alszik, és sokszor sír álmában...

-Anya, szedjünk egy orgonát, jó?

-Jó.

-Tegyük vízbe, holnap meg beviszem az oviba, hogy ott felköszöntselek. Tudooood, anyák napján.

-Mondták az óvó nénik, hogy vigyetek virágot?

-Nem, de én adok ott neked.

És kicsit később:

-Anya, tudod melyik ruhát veszem fel holnap?

-??

-A fehér harisnyát meg azt a szép fehéret, tudoooood, amit a Julcsitól kaptam.

-A blúzt?

(bólogat)

-Azt mondták az oviban fehér blúzos ünneplőben kell menni?

-Nem, de én úgy szeretnék.

Az anyák napját egyébként számomra nagyon szépen ünneplik az oviban, úgy, hogy megmaradhat a meghittség, már amennyire az egy "idegen" közösségben megmaradhat. Juli megérkezéskor kézen fogva bevezetett engem a csoport egyik sarkába (egyszerre csak egy családé a sarok, a többiek kint várnak), ahol két szék és egy szépen megterített, virággal díszített asztal állt. Leültetetett, és átadta az ajándékot, amit ott készítettek, hozzámbújt, valamint verset is mondott volna (azt csak hazafelé a lépcsőházban tette meg:)). Kerek volt, szép, volt, a mienk volt, és nekem nagyon szimpatikus volt, hogy nem állítják ki a gyerekeket sorba az összegyűlt nagy csomó szülő előtt, nincs izgalom, csak a szeretgetés.

Csak ő adott virágot, és csak ő öltözött ünneplőbe.:)

Majd miután hazaértünk, Márival bújócskázni kezdtek, és azért folyt a harc, hogy ki bújhat el a mosogató alatti szekrényben, ahonnan előtte gondosan (majdnem) mindent kipakoltak.

Játék és némi civódás közben:
J:- Nem leszek a barátod!
M: - Én is sem!- hangzik a durcás felelet.

Most, hogy tavasz van, Julit egyre jobban foglalkoztatja a nyaralás gondolata, sokszor beszél róla, milyen lesz majd. A fogmosás-lefekvés körüli hercehurca ma elég hangosan zajlott, mindkettő engem akart, mindkettő hangosan hisztizve bőgött. Gábor besokallt Juli fogmosása közben:

G: -Juli, anya nem tud most jönni, nem hallod, hogy bömböl Mári?

J: - DE anyát akarom! Anyával szeretnék fogat mosni!

G:- Juli fejezd be kérlek, gyorsan legyünk túl rajta, ott vár a gyerekben. (hatástalan) Juli akkor sem tud jönni, és kész! (belefáradva) Tudod, mit? Én nem megyek veletek nyaralni, nekem nincs szükségem erre az állandó vég nélküli ordításra és cirkuszra. Inkább itthon maradok, és pihenek.

J: -De legalább a csomagjainkat hozd le az autóhoz majd, jó?

Mostanában sokat járunk a kórházba Gábor anyukájához. Mivel a másodikon fekszik, liftezni szoktam a lányokkal, az is esemény:), nem szoktunk nagyon máshol. Lefelé jövet történt:

Zs: -Mári megnyomja a gombot, lemegyünk a földszintre, és irány haza, jó így?

J: -Nem jól mondod, a lentszintre kell menni.

Zs: -Lefelé kell mennünk, igaz, de annak az a neve, hogy földszint. Addig megyünk, míg arra a szintre nem érünk, ahol lábunk alatt a föld van, a talaj, a növények... Érted?

J: -Nem. (És csóválja a fejét.) Ez nincs jól így. Ha lemegyünk, miért az a neve, hogy fölszint? Az lentszint, anyi. A fölszint, ha a magasba megyünk.

Ezek után még egy darabig elemezgettük mit miért neveznek annak, aminek...

Hajmosás közben:
-Anya, egészen a tüdőmig zaklatsz!

Máribeszél (foszlányok):

-Nézd, apa, csipcsiripek!

-Ott van a Juli.

- Dudálnak ott az autók.

-Kocsiba akarok ülni...

-Vízt akarok enni!-mondja a kisebb, és minden szava és mondata után elismerést vár és kap.- Nem enni, inni!- tanítgatja a nagyobb. És minden javítgatása után fontos tekintettel felnéz, és kérdez: -Ugye, anya?- és ő is pont olyan elismerést vár, mint a kicsi, és természetesen kap is. Anya meg örül, hogy a kisember szavai és mondatai hogy dagadnak és kerekednek napról napra egyre szebben a kicsit nagyobb közreműködésével.

-Apa ugye bíró?
-Igen.
-És te nem vagy az, ugye?
-Én nem.
-Lányok nem lehetnek azok?
-De igen, Évike is az például. Csak én más foglalkozást választottam magamnak. Én tanár vagyok, tudod.
-Tudom. De azt hiszem, ha én felnőtt leszek, inkább dolgozni fogok.

---------

Kicsit később...
-Anya, ha felnőtt leszek, zongoraművész, furulyaművész vagy énekművész szeretnék lenni. Az jó, ugye?
-Persze, hogy jó.
-Igazából mindegy melyik, csak legyen bársonyfüggöny. Rózsaszín.

Mióta a "nagy" mesék időszakát éljük Julival, az a bevett szokása, hogy ami tetszik neki, azt a mesét utána el kell játszanunk sokszor. Kiosztja a szerepeket, persze maskarázva beöltözik, és játszunk. Hol apával, hol velem, akit ér éppen. Ma Hamupipőkéztünk, én voltam a királyfi, a jóságos tündér és a mese elején még az apa is, Mári páncélos lovag:D, ő meg természetesen Hamupipőke.

A bál közben - miután táncoltunk már, majd ölelgetett is már - egyszercsak kiszól a királyfi (azaz én):

-Hamupipőke, tudom, nem az én dolgom, hogy figyelmeztesselek, de mindjárt éjfélt üt az óra, nem kéne menned? Tudod, a varázslat...

-Nem kell, felhívom a tündért telefonon.

-???

-Megmondom neki, hagyja ezt a varázslat-dolgot, megoldódott a problémám.

Hamupipőkét olvasunk, közben/utána kérdések özöne a mostohákról... Miért bántják, miért irigyek, miért nem dolgoznak ők is, stb. én azt mondom a sok magyarázó beszélgetés közepette: Juli, ezek ostoba mostoha lányok... Azóta Juli egyszerűsített, mostoba lányokká váltak nála...

Ülünk az autóban. Juli mindig azt mondja rá, "ajtó", valamiért kibújik belőlem a kisördög, és elkezdjük betűzni, értelmezni, morzsolgatni, elkezdünk játszani a szóval. Mondogatjuk ketten lelkesen "autó, autó, autó", mígnem egyszercsak Mári megszólal úgy, mintha ez az egész mondogatósdi teljesen értelemetlen hajcihő volna, amivel csak feleslegesen strapáljuk magunkat, és azt mondja: "kocsi". De ezt azzal a hangsúllyal teszi, hogy fejezzétek már be, unalmas az egész.

Eddig a napig nem javítottam direktben sosem, pláne nem helyes ejtés terén, úgyis megtanulják, ha itt az ideje, ezután meg tuti nem is fogom. Mit okoskodik anya, ha ők úgyis tudják, mit szeretnének mondani, már közel másfél évesen is.

Juli szeretné, hogy csináljak meg neki valamit, de éppen a vizes ruhát viszem teregetni.
-Juli, most tele van a kezem, majd, ha befejeztem, jó?
-Jó, végülis nem vagy polip, igaz, anya?

Ha már ovi, az is érdekes, hogyan változott az elnevezésem. Régen anya, anyi és anyaka voltam. Én anyának hívom magam, Juli meg magától nevezett el a kettő másiknak. Ma is szeretem, ha így hív. Miután elkezdett oviba járni, hangos vonyítással kísért anyuciiiii lettem. Bevalom, első alkalommal szinte a hideg futkosott a hátamon. (Rugalmatlan vagyok, tudom. Azt hiszem a megszólítás mellet az is zavart, hogy számunkra idegen emberek döntötttek az én nevemről, holott a korábbit, amiről a lányom döntött, szerettem és tiszteltem.) S bár tisztáztam az óvónőkkel (akik beiratkozáskor direkt megkérdezték, hogyan szólítjuk egymást, hogy ők se térjenek el tőle- így utólag felteszem a kérdést, minek? ), hogy ezt azért tényleg ne, mert lehet, hogy hisztérika vagyok, de nem bírom, már megmaradt. És hogy mennyire, Mári is ebből formálta meg a sajátos elnevezéseim: számára anya, anyaci, anyacika/anyacóka és anyaja/anyája (=Mári anyja) lettem. A nyafogásom meg elpárolgott, mert milyen jó, hogy így neki is maradt még lehetősége arra, hogy elnevezzen úgy, ahogy neki jó.

Valmelyik este Gáborra mondta, hogy apaci, Juli meg hasát fogta a nevetéstől, hogy hát ilyen nincs, ez meg micsoda szöveg. Mondtuk neki, ha Mári így szeretné van és kész.:)

Furcsa szemesülnöm azzal, hogy hogyan hat az óvóda gyermekem gondolkodásmódjára és fejlődésére. Eddig, ha felettem azt az egyszerű kérdést például, hogy "Ki kér almát?" , egyértelmű "Én" vagy "Juli" feleleteket kaptam. Mára ez úgy változott, hogy rutinosan és némán fellendíti szögegyenesen a kezét a magasba. Muszáj megértenem, hogy ezt ott úgy kell, mert nem sok óvó néni tolerálná 26 gyerek folyamatos kiabálását, de itthon ne így legyen, ne így. Meg is beszéltük, hogy itthon anya szeret válaszokat kapni, hallani, és térjünk csak vissza a régóta bevett formákhoz, de azt érzem, nagyon erős benne ez az ovis beidegződés.

Gábornak pizzát sütünk.
Juli: -Azt gondolom, ezt most elszúrtad. -miközben a tésztát gyúrja.
Zsófi: -Mit?
Juli: -Hát a tésztát. Nyeklik-nyúlik, és szakad. Ebből nem lesz pizza (és csóválja elégedetlenül a fejét).
Zsófi:- Azt gondolod?
Juli: -Ühüm (és bólogat). Apa éhes marad.

Lett. Jóllakott.

Juli doktorost játszik.
-Lélegezz méheket!-mondja.:)

enyémtiédmienk

Most beteg voltam nagyon, és kaptam egy nagy mackót a papáéktól.-meséli Juli-És Márika is kapott egy kisebbet. De az igazából közös. :)

Mi nem használunk mikrót, -meséli Juli anyunak a mikrójukra pillantva - mert az kifertőtleníti az ételekből a vitamint.