Jó dolog, ha van egy férfi a családban, aki számlálatlanul és kimeríthetetlenül tudja fújni a lufikat, miközben a lányok azt lesik sikoltozva az izgalomtól, hogy azok hogy repülnek a szobában, miközben eresztik magukból levegőt. És aztán jó az is, hogy kint szépen süt a nap, és már nem lesz a csajok nadrágja térdig vizes a koszos hólé-latyaktól, mert bár nagyon szeretem a telet, de aztán már azt is, ha közeleg a tavasz. És mivel pörögnek rendesen, jó ilyenkor négyesben egy nagyot sétálni, célirányosan egy bizonyos cukrászdába, ahol Juli kiválaszt magának egy zöld marcipános mignon békát, de nem, nem puszilgatja, és nem várja, hogy királyfivá váljon, hanem a hazaúton végig azt mondogatja: "Anyaaa, én olyan éhes vagyok a békára, hogy hammmm, mindjárt bezabááálom." És valóban, hazaérve puszi helyett csonkul a béka a fején, a törzsén, míg végül teljesen eltűnik. Utána meg lakmározunk egy jót a reggel sütött kifliből, aminek még érezni az illatát a lakásban. Jól van ez így, nagyon is jól, eltekintve attól, hogy a nap során az is újfent beizonyosodott, hogy egyetlen lufi felfújására is képtelen vagyok, ami lehangoló, szóval össze kéne szednem magam.
2 megjegyzés:
Micsoda ismerős kép, nálunk is ugyan ezzel a felállással működik a lufizás! :)
Olyan szép idő volt ma, mi is sétáltunk egy nagyot - vonatlesen voltunk! :))) Puszi Nektek!
A vonatles is jó dolog, Julival régen mi is jártunk, de majd Márinak is megmutatjuk, jó, hogy felidézted!
Megjegyzés küldése